Örömmel közlöm,hogy üdvözölhetünk két újabb feliratkozót! Már hatan vagyunk! :)
Megkaptam életem első díját,most kezdem magam otthon érezni a blogger világban Nektek köszönhetően. Láthattátok, hogy kiraktam a szavazást, hamarosan el is mesélem, mi lett az eredmény.
Jó olvasást!
( Innentől kezdve nem lesz szemszög felirat )
Kicsit olyan volt, mint egy kihallgatás. Az ügyvéd várta, hogy valljak. Csak fürkészett azokkal a gyönyörű kék szemével,hallani akart valamit. Valami bölcsességet. Hallani akarta az okos Suzannet, aki mindig meg tud mindenkit nyugtatni, aki mindig mindenkit meghallgat. Ilyen helyzetben mégsem voltam még sohasem. Be kellett ismernem, hogy féltem. Féltem, hogy kudarcot vallok és még jobban elmérgesítem a helyzetet. Csak boldognak akartam látni.
Önző voltam. Állíthattam magamnak, hogy csak tiszta szerelemből, tényleg azért vagyok most is vele,mert szeretem, de én nem szeretném sírva látni. Az önzőség ellenség, és elég csak ránéznem...
És felemeltem fejem, belenéztem abba a szempárba, ami mindig elbűvölt. Titokzatos volt, de egyszerre nyitott is. A szem a lélek tükre. És ebben nem kételkedtem. Vitázhattam magamban arról, hogy önző vagyok-e, vagy sem, hogy le kell győznöm magamban ezt az érzést, hogy teljes mértékben vele kell együttéreznem, de abban a pillanatban egy dolog biztos volt. Hogy az a pillantás csak az enyém volt és az a szem sosem fog megváltozni. Mindig ugyanolyan fog maradni. Csodálatos.
Hallgatagságomat még mindig nem szakítottam meg, nem tudtam volna mit mondani. Meg kellett volna nyugtatnom,azzal, hogy minden rendben lesz? Nem,nem lesz rendben. Nem tudom Dawsont visszahozni egyetlen egy dolgot tudok nyújtani: lelki támogatást.
Aznap harmadszorra öleltem meg,harmadszorra éreztem szívének megállíthatatlanul gyors ütemét. Harmadszorra simította kézfejét a hátamra, amitől mérhetetlen nagy nyugodtság költözött lelkembe.
Egyszer-kétszer megölelt már az évek alatt, amikor kirándultunk, vagy áthívtuk őket vendégségbe, de ezek annyira másak voltak. Érzelemteliek. És abban a pillanatban, amikor ott tartottam a kezeim között, olyan boldog voltam, mint még soha. Éreztem, hogy megbízik bennem és ez volt a legnagyobb álmom.
És felemeltem fejem, belenéztem abba a szempárba, ami mindig elbűvölt. Titokzatos volt, de egyszerre nyitott is. A szem a lélek tükre. És ebben nem kételkedtem. Vitázhattam magamban arról, hogy önző vagyok-e, vagy sem, hogy le kell győznöm magamban ezt az érzést, hogy teljes mértékben vele kell együttéreznem, de abban a pillanatban egy dolog biztos volt. Hogy az a pillantás csak az enyém volt és az a szem sosem fog megváltozni. Mindig ugyanolyan fog maradni. Csodálatos.
Hallgatagságomat még mindig nem szakítottam meg, nem tudtam volna mit mondani. Meg kellett volna nyugtatnom,azzal, hogy minden rendben lesz? Nem,nem lesz rendben. Nem tudom Dawsont visszahozni egyetlen egy dolgot tudok nyújtani: lelki támogatást.
Aznap harmadszorra öleltem meg,harmadszorra éreztem szívének megállíthatatlanul gyors ütemét. Harmadszorra simította kézfejét a hátamra, amitől mérhetetlen nagy nyugodtság költözött lelkembe.
Egyszer-kétszer megölelt már az évek alatt, amikor kirándultunk, vagy áthívtuk őket vendégségbe, de ezek annyira másak voltak. Érzelemteliek. És abban a pillanatban, amikor ott tartottam a kezeim között, olyan boldog voltam, mint még soha. Éreztem, hogy megbízik bennem és ez volt a legnagyobb álmom.
Drága Carlie!
VálaszTörlésIgaz, régóta terveztem már, hogy beleolvasok a blogodba, valahogy mindig elmaradt, de most rászántam magam, és hát nem is tudom mit mondjak...
Egyszerűen imádom. Borzasztóan sajnálom, hogy a részek ennyire rövidek, mert csodálatosan írsz le érzelmeket, amiket órákon át is olvasnék.
Nagy izgalommal várom a következő részt, csak így tovább!
xx Clarissa
Köszönöm szépen!
TörlésRengeteget jelent ez nekem! :)
És, igen, innentől kezdve egyre hosszabbak lesznek a részek.:)