Dawson család

  Sziasztok!
Meghoztam a részt,ami rövid lett és szerintem gyengécske, kíváncsi vagyok nektek hogyan fog tetszeni.
Köszöntöm legújabb feliratkozómat! :) Már négyen vagyunk!
Szép decembert és Adventet:
Carlie Verna

 Suzanne Elfleda

  Az út csöndben telt. Egyikünk sem szólt egy szót sem, igazi kínos csönd volt. Legalábbis nekem biztosan. Tudtam,hogy akkor nem rólam volt szó, nem az én ábrándomról. Nem várhattam tőle, hogy felszabadultan csevegjen el velem. Vitázott bennem a szerelmes és a bölcs Suzanne, ám akkor még nem tudhattam, hogy nem csak fölöttem csapkodtak zavaros hullámok.
       Sokszor jártam már Steve otthonában, ismert engem a családja, de sosem éreztem annyira idegennek magam,mint akkor. A nagy kert,ahol mindig jókedv uralkodott, most kihalt volt, csak a ház őrzője feküdt otthonában, de mintha Ő is megérezte volna mi történt, csak csöndben szürcsölgette gondosan kikészített vizét.
      Az ajtó hirtelen kicsapódott, és egy pöttöm, barna hajú kislány robogott ki, és egyenesen bátyja karjaiba ugrott.
- Steve! Képzeld! Kira elvitt engem cirkuszba!- Cathleen arca ki volt virulva, nyoma sem volt szomorúságnak.
      Testvére gyengéden simított végig arcán, majd értetlen tekintettel nézett a legnagyobb Dawsonra, Kirára, aki az ajtófélfának támaszkodva állt. Onnan figyelt bennünket.
       Nem mondták el neki. Ez a Dawson család. Életük legnagyobb tragédiáját élik át, mégsem törik össze a gyermeki álmokat. Ő még csak gyerek! Nem kell szembesülnie a... Halállal. Hiszen Cathleen állt talán a legközelebb  Matthew-hoz, a fiú teljesen elkényeztette Őt. Imádta a gyerekeket, emlékszem Steve mesélte mennyire boldog volt, amikor szülei bejelentették a kölyök érkezését.
        Megpróbált csevegni velem, amikor itt voltam náluk a szüleimmel mindig játszottunk együtt, rengeteget beszélgettünk. Nagyon szerettük egymást,de nem tudtam figyelni rá. Egyre csak Steve meggyötört arcát néztem, ahogy Kirával összesúgott,és rámemelte nővérével teljesen azonos szemét. Cathleen már csendesebbé vált, hiszen látta egyikünknek sem volt jó napja. Csodáltam Kira erejét, ahogy rezzenéstelenül festi húga körmeit, egyetlen könnycseppet sem ejtett közben. Majd később.
          Steve szobája ugyanolyan volt, mint mindig. Falai kék színben pompáztak, teljes harmóniában álltak a fenyőből készült bútorai. Sosem törekedett a ,,dizájnosságra", elegek voltak neki a letisztult felületek is.Valami mégis más volt.  Lehuppant világos babzsákfotelére, arcát kezébe temette, úgy mondta:
- Ülj le Suzanne!