Mászóka és emlékek

Sziasztok!
 Nagyon örültem, hogy sokan rátaláltatok a blogra és írtatok nekem. :)
Ez a rész talán jobban ,,megfogható" lett, nem lett olyan katyvasz,mint az előző rész, de talán az 1. rész jobb lett. Kíváncsi vagyok a véleményetekre!

Jó szórakozást:

Carlie Verna
 

Suzanne Elfleda

  A pillanat hamar véget ért, üveges szemekkel néztünk egymásra. Azt hittem végre megnyílik nekem, s talán már ott is voltunk a kapujában. Nem tudtam mi fog történni. Feláll, hazamegy gyászolni? Megtörténhet, valószínűleg egyedül akar lenni. Vagy még beszélgetünk egy ideig?
- Hazajönnél velem? Talán jobb lenne, ha nem lennék teljesen egyedül- légzése egyenletesebbé vált, így beszéde is.
Félszegen bólintottam, örültem, hogy engem gondol utolsó reménysugárnak, ám rájöttem arra is, hogy míg nekem kellett volna erősebbnek lennem, mégis Ő volt a nyíltabb velem szemben. Nem volt szabad a szerelmet, vagy hasonló érzést összekevernem a segítséggel, jótettel, hisz Ő sem tette.
    Még mindig óvatosan, ám már jóval határozottabban simítottam végig karján megerősítésképpen.  Utoljára megtörölte szemét, bár most már nem könnyezett. Ezt inkább egy olyan tettnek tudtam be, mint a lányoknál az, amikor megszorítják copfba fogott hajukat. Ezzel akarta magát akár egy kis időre összekapni magát.
    Az udvaron már sokkal kevesebben voltak évfolyamunkból, csak a kisebbek játszottak. Az ütött-kopott mászófalon nem volt senki, inkább a modern hintát vették célba.
    A mi kapcsolatunk mindig is furcsa volt Steve-vel. Volt amikor nem is szóltunk egymást, de volt olyan is, amikor nagyon sokat játszottunk, beszélgettünk. Még hatodikban tanítás után ki kellett mennünk a játszótérre. Mindenki csodálkozott, amikor mi ketten versenyt futottunk a mászókáig. Imádtuk ezt a játékot, én szerettem ezen lógni, Ő is.. Sosem árulta el miért.
    Megtorpantam. Talán.. Kockáztatnom kellett. Mélyítem tovább a sebet, vagy hagyom érintetlenül? Jót teszek ezzel, vagy rosszat? Kockáztatnom kellett.
- Szeretnél játszani?- mutattam az árválkodó játékszerre.
     Hirtelen elmosolyodott, szomorkás mosoly volt az, ám látszott rajta, jól esett neki a kérdés. Nem futott, ugyanolyan lassan sétált, mint eddig. A mászóka előtt vett egy nagy lélegzetet, két kezével megszorította a fokot, ami vállával egy vonalban volt. Az utolsó előttit.
     Összeszorította szemeit. Így állt pár másodpercig, majd rám nézett. Érzelmeit szinte láttam cikázni gyönyörű kék szemében, féltem, fel fog robbanni, ha továbbra is ennyi érzés szállja meg lelkét. A szomorúság, és a meghatottság ötvözete mindig fájdalmas szokott lenni. Ugrálsz a kettő között, egyik sem jó megoldás.
- Sosem árultam miért szeretem ezt, ugye? - kíváncsi arcomat látván folytatta - Matthewvel régen mindig ezen játszottunk. Már akkor is erősebb volt, mint én.      
      Sejtettem. Gondoltam, hogy Matthew jutott eszébe. Steve bátyja tényleg minden képzeletet felülmúlóan izmos volt, ami nem is csoda, hiszen folyamatosan kiképzésen volt.
        Megrohanták az emlékek, s újra a karjaim közé zárta magát. Kezemmel egyenletesen simogattam hátát, aminek hatására megnyugodott.
- Köszönöm!